NEM TALÁLTÁL ELŐADÁST MA ESTÉRE?

Alessandro Baricco Novecento című monodrámája a művészlét alapvető kérdéseivel, problémáival, döntéshelyzeteivel foglalkozik;
Miért is csináljuk, amit csinálunk? Pénzért? Sikerért? Elismerésért? A hírnév kedvéért? Szeretethiányból? Halálfélelemből? Pusztán csak félelemből? Egyszerűen csak hatni akarunk? Élményeket okozni? Szórakoztatni? Vagy, mert nem tehetünk mást? A művészet vajon ok, cél, vagy eszköz? És kik vagyunk mi a művészethez képest, ok, cél, vagy eszköz?Milyen áldozatot kell hoznunk a művészet oltárán? Élhet-e a társadalmi normáknak megfelelő „normális” életet egy művész? Vajon a folyamatos befelé, és kifelé figyelés megengedi-e számunkra, hogy öntudatlanul végigjátsszuk életszerepeinket, vagy mindig kívülállók maradunk?
Mi választjuk meg a sorsunkat, vagy művésznek születik az ember? Mi a tehetség? Mi a tehetségtelenség? Hogyan alakulnak ki tehetséges, és tehetségtelen időszakok? Miért félünk annyira ezektől a fogalmaktól?
Milyen harcokat vívunk önmagunkkal a fenti kérdések kapcsán? Milyen harcokat vívunk embertársainkkal, művésztárainkkal, és miért? Szükséges-e maga a küzdelem az alkotáshoz, vagy épp az alkotásba menekülünk a küzdelmek elől?

A válaszokhoz, vagy legalábbis a kérdések pontos megfogalmazásához segít minket közelebb egy trombitás, Tim Tooney. Elmeséli, hogyan találkozott, és kötött örök barátságot Danny Boodmann T.D. Lemon Novecentoval, állítása szerint a legjobb zongoristával, aki valaha zenélt az óceánon. És aki soha nem zenélt a szárazföldön. Novecento úgy vált legendává, hogy ki sem tette a lábát a hajóról. Az óceánon született, élt, zenélt, és ott is halt meg. Senki sem tanította zongorázni, csak zongorázott. Számára ez a lét volt a természetes. A siker, a pénz, a hírnév fogalma teljesen ismeretlen volt számára. Tiszta lélekkel, kíváncsian figyelte a számára örökké idegen, és mégis ősidőktől ismert embereket, akik felszálltak a hajóra. Gyűjtögetett. Belelátott az emberekbe, és önmagán átfolyatva a zongora billentyűinek segítségével fejezte ki mindazt, amit befogadott. Többet tudott a világról, mint akik egész életükben a szárazföldön éltek. De leszállni nem tudott soha. Pedig kíváncsi volt rá, milyen lehet hosszú, szárazföldön töltött idő után váratlanul a távolban megpillantani az óceánt. Az utasok vágyai, a szeretetre, kötődésre való vágyakozás, a vágy, hogy biztonságban megosszák életüket valakivel, hogy családjuk legyen, hogy normális, emberi életet éljenek, mindezek hatottak Novecentora is, de nem merte megtenni a döntő lépést. Megijesztette a lehetőségek végtelensége, a választás, a döntés felelőssége. Ezért döntött úgy, hogy soha nem száll le a hajóról. És pont ezzel a döntéssel teljesítette be a sorsát. Legenda lett belőle. Archetipikus, már-már mitikus figura. A MŰVÉSZ.

Fordította: Gács Éva
Zene: Kovács Áron Ádám
Film: Ákos Péter
Animáció: Papp Luca